Fejben
Milyen a fejemben? Inkább ne próbáld ki.
Egy gondolatból pillanatok alatt lesz húsz másik. Néha elfelejtem, miért indultam el, máskor azt, amit éppen mondani akartam. A fejemben mindennek van logikája. Csak nem mindig találom meg.
Fogalmam sincs, milyen lehet mások fejében.
Komolyan. Honnan tudhatnám? Még a sajátomban sem igazodom el mindig, nemhogy máséban.
Azt viszont idővel sikerült megértenem, hogy ami nekem teljesen természetes, az másoknak nem feltétlenül az.
Például hogy egyetlen gondolatból hogyan lesz pillanatok alatt rengeteg másik. Egyikről eszembe jut valami, arról megint valami, aztán még valami, és ez olyan gyorsan történik, hogy néha már én sem tudom, honnan indultam.
Pedig biztos volt valami eredeti gondolat.
Csak elveszett a többi között.
Ez a hétköznapokban is egészen jól működik. Mármint addig, amíg nem kellene valamit ténylegesen megcsinálnom.
Például fel kell töltenem a hűtőt. Elindulok a sörért, de útközben valaki hozzám szól, vagy meglátok valamit, esetleg eszembe jut valami teljesen más.
Mire odaérek, fogalmam sincs, miért mentem.
Mi a francot akartam?
Visszamegyek oda, ahonnan elindultam, hátha beugrik.
Jaaa, a sör!
Na, akkor újra nekifutok. De most már mondogatom magamban:
Sör, sör, sör, sör…
Egészen addig, amíg oda nem érek a közelébe.
Ez egyébként működik. Ha nagyon mondom, megcsinálom.
Aztán ott van a takarítás. Nálam az a ritkább eset, amikor egy helyiséget az elejétől a végéig megcsinálok, mielőtt áttérnék a következőre.
Mert ha meglátok valamit, ami nincs a helyén, nyilván elrakom. Csakhogy amikor átviszem oda, ahová való, ott is van valami, amivel kezdeni kellene valamit.
Elrakni, elmosni, lemosni, felmosni, kimosni. Mindig akad valami.
És már megyek is tovább.
Ezért van nálam olyan gyakran nagytakarítás. Ha egyszer nekiállok, ritkán sikerül megállni egyetlen helyiségnél. Ráadásul nem egyedül lakom, úgyhogy mindig keletkezik valami újabb tennivaló. Amikor rend van, könnyebb, mert menet közben el tudok rakni ezt-azt. Csak hát ahhoz előbb rendnek kellene lennie.
Beszélgetés közben sem sokkal egyszerűbb a helyzet.
Mond valaki valamit, arról eszembe jut valami, amit feltétlenül el akarok mondani. Csakhogy ő még beszél. És hát nem vághatok mindig közbe.
Úgyhogy próbálom megjegyezni.
Ha tudom, leírom.
Ha nem…
Huss.
Elszállt, mint egy pillangó.
Lehet, hogy egyszer még visszatér. De az is lehet, hogy soha.
És aztán ott van az a különös jelenség, hogy írni viszont tudok.
Ha akarok, egész jól össze tudom szedni a gondolataimat. Le tudom írni, amit szeretnék. Persze néha van segítségem is, de anélkül sem feltétlenül lenne tragédia.
Viszont próbáljon meg valaki megkérni arra, hogy ugyanezt szóban, ott helyben foglaljam össze.
Na, az már egy másik történet.
Tudom, miről van szó. Tudom, hogy van véleményem. Az előbb még gondolatok tucatjai szaladgáltak a fejemben.
Aztán megszólalnék.
Kakukk.
Teljes sötétség.
Ott állok, és próbálok valami értelmeset mondani, miközben egyre inkább úgy érzem, mintha halvány fogalmam sem lenne arról, amiről beszélek.
Pedig öt perccel később lehet, hogy simán leírnám az egészet.
Csak hát az ember nem minden beszélgetés közepén kérhet egy kis szünetet, hogy akkor ezt most inkább megírná.
Az egészben az a furcsa, hogy nekem ez többnyire teljesen természetes. Nem ülök egész nap azon gondolkodva, hogy úristen, mi történik a fejemben. Történik. Aztán valami más is történik.
Hogy van-e olyan, amikor semmi nem jár a fejemben?
Nem tudom.
Ha rájövök, szólok.
Bár most is volt még valami, amit ide akartam írni.
Huss. Bakker.
Na, szóval ilyen a fejemben.
Inkább ne próbáld ki.