Az agyam mára végzett. A nap még nem.

Van az a pillanat, amikor ülök a gép előtt, és csak bámulom a monitort.

Nem azért, mert annyira érdekes, amit nézek. Egyszerűen próbálom felfogni, mi van rajta. Pedig ugyanezt néhány órával korábban minden különösebb erőfeszítés nélkül megcsináltam volna. Most meg úgy kell koncentrálnom, mintha valami megfejtésre váró rejtély lenne.

És ez még csak az egyik változat.

Mert van, hogy már reggel érzem, hogy ma valahogy nem vagyok százas. Rosszul aludtam, olyan az idő, vagy egyszerűen csak így sikerült. Máskor egészen jól indul a nap, és sokáig nincs is különösebb probléma.

Aztán valahol útközben elkezd egyre több energiába kerülni minden.

Reggel pakolok, rendezkedem, takarítok. Megcsinálom azt is, ami másnak nem szúrt szemet, mert bizonyos dolgok valahogy mindig rám maradnak. Pedig nem azért dolgozom, hogy takarítási rekordokat döntögessek, egyszerűen vannak feladatok, amiket meg kell csinálni. A kosz sem fog magától eltűnni.

Közben fejben már a következő néhány teendőnél járok. Ezt is el kellene intézni, azt is meg kellene nézni, amabba pedig már tegnap bele akartam kezdeni.

Aztán beindul a nap.

Telefonok, kérdések, intéznivalók. Leülök a gép elé, hogy végre befejezzek valamit, amivel már egy ideje foglalkozni szeretnék, de szólnak, hogy kellene valami. Felállok, elintézem, visszajövök. Közben eszembe jut még kettő, amit meg akartam csinálni. Indulok is tovább.

Néha komolyan úgy érzem, hogy a székem csak azért van ott, hogy legyen honnan felállnom.

És ez megy újra meg újra.

Egyszer itt vagyok, aztán ott, majd amott. Mire visszaérek az eredeti feladathoz, már lehet, hogy három másikba is belekezdtem.

Ilyenkor azért elgondolkodom azon, hogy kellene egy klón.

Vagy inkább három.

Mint a Közös többszörösben.

Az egyik foglalkozhatna a telefonokkal, a másik a számlákkal, táblázatokkal és egyéb intéznivalókkal, a harmadik pedig elvégezhetné mindazt, amihez nekem éppen nincs két szabad kezem.

Én meg talán végre befejezhetném, amibe reggel belekezdtem.

Bár a film alapján ez a terv sem teljesen kockázatmentes. A másolatok másolatai már nem éppen tökéletesek.

Az utolsó valószínűleg full lüttyő lenne.

Mondjuk lehet, hogy pont ő élvezné legjobban az egészet.

Persze a valóságban nincsenek klónjaim. Ha egyszerre többen akarnak valamit, kénytelen vagyok sorrendet felállítani. Éppen intézek valamit, valaki közben beszélni akar hozzám, felemelem a kezem, hogy várjon. Ha csörög egy másik telefon, visszahívást küldök. Közben a munkatársam is vár rám, és már tényleg igyekszem.

Nem azért, mert ez különösebben könnyű.

Hanem mert meg kell oldani.

És ami talán a legfárasztóbb, hogy mindeközben rengeteg olyan dolgot is érzékelek, amivel egyáltalán nem akarok foglalkozni.

Beszélgetéseket, hangokat, mozgást. Valaki a közelemben beszél, másvalaki hangoskodik, és hiába próbálok a saját feladatomra figyelni, ezek is eljutnak hozzám.

Nem is nekem szólnak, mégis hallom őket.

És minél fáradtabb vagyok, annál nehezebb figyelmen kívül hagyni az egészet. Van, amikor már tényleg csak arra vágyom, hogy mindenki hagyjon egy kicsit békén.

Pedig a fejemben ilyenkor sincs csend. A gondolataim továbbra is jönnek, az ötleteim sem fogynak el. Csak azzal van egyre több gondom, hogy mindeközben még az aktuális feladatra is rendesen koncentráljak.

Ráadásul nem csak a munka tud így kifárasztani.

Egy nagyobb bevásárlás is bőven elég hozzá. Főleg amikor nem két konkrét dologért megyek, hanem több üzletet járunk végig, és közben folyamatosan figyelni kell, keresgélni, válogatni, gondolkodni. Mindenhol emberek, zajok, rengeteg inger.

És hiába nem csináltam semmi különösebben megerőltetőt, a végére ugyanúgy el tudok fáradni, mintha egész nap dolgoztam volna.

Bár az is igaz, hogy néhány óra számítógép előtt ülés is képes ugyanerre. Csak egészen más módon.

És az sem mindegy, mennyi minden gyűlik össze közben.

Mert az egy dolog, hogy sok a feladat. De amikor olyasmivel is újra meg újra nekem kell foglalkoznom, aminek már régen rendben kellene lennie, vagy egymás után jönnek a problémák, és még tovább is húzzák az embert, az egészen másfajta fáradtság.

Ilyenkor már nem egyszerűen arról van szó, hogy elegem van valamiből.

Hanem arról, hogy mennyi mindent lehet még rám tenni, mielőtt végképp elfogy a türelmem.

Nagyritkán előfordult már, hogy tényleg betelt a pohár. És akkor egy egészen apró dologtól kiömlött az egész.

Kívülről biztosan furcsa lehet, hogy valaki látszólag egy semmiségen borul ki. Csakhogy azt a poharat nem az utolsó csepp töltötte meg.

Többnyire viszont nem történik ilyesmi. Csinálom tovább, amit kell. Hol a gépnél próbálok összpontosítani, hol már megint valahol máshol intézek valamit. Közben érzem, hogy egyre tompább vagyok, és ami néhány órája még simán ment, ahhoz most sokkal jobban össze kell szednem magam.

De attól még meg kell csinálni.

A feladás ugyanis nem opció. Sőt, szerintem ennek a szónak eleve semmi keresnivalója a szótárban.

Valószínűleg azok találták ki, akik meg sem akarták csinálni.

Persze attól még néha egészen szívesen leülnék, és közölném, hogy részemről mára ennyi volt.

Csakhogy mire idáig jutok, már megint csörög a telefon, valaki kérdez, vagy eszembe jut valami, amit még feltétlenül el kell intéznem.

Úgyhogy indulok.

És egyre komolyabban gondolkodom azon a három klónon.

Bár attól tartok, hogy a nap végére nem is az utolsó másolat lenne a lüttyő.

Hanem az eredeti.