Tarantino

Vannak emberek, akiknek szívesen belenéznék a fejébe.

Quentin Tarantino például ilyen.

Bár lehet, hogy öt perc után inkább menekülnék kifelé. Ki tudja, mi minden zajlik odabent?

Komolyan, honnan jönnek neki ezek a történetek?

Persze bárkinek lehetnek őrült ötletei. Lehet, hogy másnak is eszébe jutott már valami hasonló. Csak ha nem beszél róla, nem írja le, és nem csinál belőle semmit, akkor tulajdonképpen mit számít?

Tarantino megcsinálja.

És nem is akárhogyan.

A történetek, a párbeszédek, a képi világ, a zene, a szereplők. Az egész együtt olyan, amit nehéz bármi mással összetéveszteni. Néha egészen őrült, időnként brutális, sokszor teljesen elrugaszkodott, de én pontosan ezt imádom benne.

Mert ugyan miért kellene mindig a megszokott történeteket néznünk?

Ott a Ponyvaregény, a Kutyaszorítóban, a Kill Bill, a Django elszabadul, az Aljas nyolcas, a Volt egyszer egy… Hollywood.

És akkor most melyiket emeljem ki?

Hát mindegyiket.

Mondjuk a Ponyvaregényben Winston Wolf megérkezését.

Két embernek sikerült összehoznia egy egészen elképesztő helyzetet, mire megjelenik valaki, aki problémákat old meg.

És megoldja.

Mert ez a dolga.

Harvey Keitel pedig olyan természetességgel alakítja ezt a figurát, mintha az egész helyzet teljesen hétköznapi lenne. Ami neki tulajdonképpen az is.

A másik kettő meg próbál lépést tartani vele. Hát, több-kevesebb sikerrel.

Vagy ott a Kutyaszorítóban.

Egy rablás körül forog az egész történet, de magát a rablást meg sem mutatják. Helyette beszélnek. Vitatkoznak, gyanúsítgatják egymást, próbálják kitalálni, ki mit tud, és ki ver át kit.

És az ember nézi.

Pedig tulajdonképpen nagyrészt beszélgetnek.

Már a film elején ott a borravalós jelenet. Ül egy asztalnál egy rakás bűnöző, és képesek komoly vitát nyitni arról, miért is kellene borravalót adni. Mr. Pinknek természetesen megvan a maga véleménye, és rendesen ki is fejti.

Aztán jön a lezárás, amin még sokadszorra is röhögök.

És ez még csak a film eleje.

A Volt egyszer egy… Hollywood vége? Maradjunk annyiban, hogy Tarantino ott sem a visszafogottságáról híres. Aki látta, pontosan tudja. Aki nem, attól nem én veszem el a meglepetést.

És pont ez az, amit szeretek benne. Nemcsak a váratlan fordulatokat, hanem azt is, ahogyan eljutunk odáig.

Néha már maga a beszélgetés is elég. Nem kell feltétlenül akció, üldözés, robbanás. Képes vagyok nézni, ahogy néhány figura vitatkozik valami teljesen hétköznapi dolgon, mert olyan párbeszédeket ír, hogy az ember kíváncsi, mi lesz a következő mondat.

Aztán persze nem mindegy, kik mondják azokat a mondatokat.

Mert a szereposztások!

Hát te jó ég.

Most melyiket emeljem ki? A Ponyvaregényt? A Kutyaszorítóban-t? A Djangót? A Kill Billt? Az Aljas nyolcast?

Akármelyik eszembe jut, rögtön jön mellé még egy.

Úgyhogy inkább egyiket sem választom ki győztesnek. Szinte mindegyiknél elképesztő, mennyire a helyükön vannak a színészek. Nemcsak a nagy nevekről van szó, hanem arról, hogy a karakterek, a párbeszédek és az alakítások együtt működnek.

És nem kell feltétlenül szeretnem ezeket a figurákat.

Mármint emberileg.

Ha a való életben találkoznék némelyikükkel, valószínűleg elég gyorsan távoznék.

De könyörgöm, ez egy film.

Miért kellene mindenkinek rendesnek, tisztességesnek és szabálykövetőnek lennie?

Ó, igen. A szabályok.

Itt most képzeljünk el egy jó mély, tekintélyt parancsoló hangot:

A SZABÁLY AZ SZABÁLY!

Aha.

És?

Ki találta ki?

Mert értem én, hogy szükség van szabályokra. Csak attól, hogy valaki kijelenti, hogy ez a szabály, még nem feltétlenül fogok áhítattal bólogatni.

Főleg amikor ugyanezek az emberek a saját apró szabálytalanságaikat olyan természetességgel intézik el, mintha azok valahogy nem is számítanának.

Na de vissza Tarantinóhoz, mielőtt teljesen másról kezdek írni.

Én valahogy úgy képzelem, hogy ami összeáll a fejében, azt meg akarja valósítani. Nem azért, mert valaki ezt várja tőle, hanem mert ezt találta ki.

Hogy valójában mennyire érdekli a negatív kritika?

Fogalmam sincs.

De a filmjeit nézve nem az az érzésem, hogy különösebben visszafogná magát.

És nemcsak azokat a filmeket sorolom ide, amelyeket ő rendezett. Ott a Tiszta románc, az Alkonyattól pirkadatig, a Született gyilkosok, vagy akár a Négy szoba.

Mert azért a forgatókönyv nem valami mellékes dolog. Valakinek előbb ki kell találnia a történetet, mielőtt bárki filmet csinálhatna belőle.

És akkor van itt egy apró problémám.

A Jackie Brown.

Valamikor a bemutatása környékén láttam, és úgy emlékszem, nem igazán tetszett.

Hogy miért?

Fogalmam sincs.

Sőt, lassan arról sincs, mi történt benne.

Úgyhogy újra kellene néznem. Bár az emlékezőtehetségemet ismerve ez nagyjából olyan lesz, mintha először látnám.

Azért kíváncsi vagyok, most mit szólnék hozzá.

Mert egyébként rengeteg filmet szeretek. Romantikust, drámát, akciót, sci-fit, vígjátékot. Teljesen különböző történeteket, amelyeknek az égvilágon semmi közük egymáshoz.

Ott van például a Dr. Szöszi is, amit ugyanúgy imádok. Mondjuk egészen másért.

Nem kell minden filmnek véresnek, bonyolultnak vagy elborultnak lennie. Csak legyen benne valami, ami megfog.

Tarantinónál viszont az egész világot szeretem.

A történeteit, az őrült ötleteit, a szereplőit, a párbeszédeket. Ahogyan az egész összeáll valamivé, amit aztán újra és újra szívesen megnézek.

Mert én a filmeket egyébként is újranézem. Sokszor. Nálam inkább azt lenne könnyebb összeszedni, melyiket nem.

És attól, hogy már pontosan tudom, mi fog történni, még ugyanúgy tudom élvezni.

Nem feltétlenül a végére vagyok kíváncsi.

Hanem az egészre.

Na jó, a Jackie Brown azért továbbra is piszkálja a csőrömet.

Lehet, hogy tényleg nem tetszett.

De az is lehet, hogy most megnézem, és azon fogok gondolkodni, mi bajom volt vele annak idején.

Mondjuk ezt sem fogom tudni, mert már arra sem emlékszem.

Szóval a filmnek most gyakorlatilag tiszta lappal kell indulnia.