Éjszaka
Mindenki alszik. Én végre ráérek.
Mindenki alszik, a ház elcsendesedik, néhány kislámpa pislákol. Én pedig végre azt csinálhatok, amihez kedvem van. Olvasok, filmet nézek, esetleg sikerül elállítanom az internetet. Csak egyetlen baj van az éjszakával: előbb-utóbb reggel lesz.
Szeretem az éjszakát.
A napsütést is, mielőtt valaki azt hinné, hogy kizárólag sötétben vagyok hajlandó létezni. De az egészen más.
Este, amikor már mindenki lefeküdt, a ház lassan elcsendesedik. A nagy lámpák kialszanak, itt-ott marad néhány apró fény, és valahogy az egész sokkal otthonosabb lesz.
Mondjuk a nagy lámpákat egyébként sem szeretem.
Azok takarításhoz valók. Olyankor azért nem árt látni, hogy mit csinálok. De este minek világítson minden úgy, mintha műtőben lennénk?
Sokkal jobban szeretem a kislámpákat. Van sólámpám, mindenféle LED-es kis figurám, és időnként persze cserélődnek is, mert ha megtetszik valami, hát miért ne?
Most például egy kis erdő világít a növények között.
Na jó, valójában egy lámpa, de a burkolatán fák, ágak és szarvasok rajzolódnak ki, mögöttük apró, meleg fényekkel. A levelek között különösen jól néz ki.
Nem világítja be az egész szobát.
Pont ez benne a jó.
Télen még kellemesebb az egész. Odakint hideg van, bent meleg. Már ha fűtök, mert azért magától még nálunk sem lesz az.
Körülöttem mindenki alszik. Valaki szuszog, néha megmozdul, én pedig ott vagyok a félhomályban, és végre azt csinálhatok, amihez kedvem van.
Azért ez nem ugyanaz, mint amikor teljesen egyedül vagyok otthon.
Azt nem mindig szeretem.
De ha tudom, hogy a többiek ott vannak, csak éppen alszanak, az egészen más. Nem kell velük foglalkoznom, ők sem akarnak tőlem semmit, mégis jó, hogy nincsen teljesen üresen a ház.
Persze azért ne úgy képzeljük, hogy nálam minden éjszaka ilyen.
Többnyire már eleve fáradtan érek haza, és nem feltétlenül marad energiám arra, hogy még valamibe belekezdjek. Sokszor egyszerűen örülök, hogy végre leülhetek.
De amikor mégis úgy alakul, hogy fennmaradok, és nem vagyok teljesen használhatatlan, akkor azt nagyon szeretem.
Lehet olvasni, filmet nézni, vagy csak úgy el lenni.
Máskor meg eszembe jut valami.
Például hogy ideje lenne beállítani valamelyik biztonsági kamerát. Hogy rendesen rögzítsen, vagy akkor is elérjem, amikor nem vagyok otthon.
Egy ilyen beállításból aztán könnyen lesz hálózati matatás is. Routerek, csatlakozások, internet. Megnézek valamit, kipróbálok egy másik beállítást, aztán még egyet.
És néha olyan ügyesen sikerül hozzányúlnom, hogy egyszer csak elmegy az internet.
Remek.
Úgyhogy kezdődhet a hibakeresés.
Mondjuk ezt legalább én hoztam össze magamnak. Nem más problémáját kell megoldanom.
De nincs minden éjjel ilyen műszaki kaland. Néha csak olvasgatok, vagy elindítok egy filmet, amit már hatszor láttam. Esetleg semmihez nincs kedvem, és akkor nem csinálok semmit.
Az is jó.
Mert nem az a lényeg, hogy éjszaka mennyi mindent lehet elintézni. Hanem hogy végre nem kell feltétlenül elintézni semmit.
Ha érdekel valami, foglalkozom vele. Ha nem, akkor egyszerűen elvagyok.
És közben csend van.
Nem az a teljes, üres csend, amitől az embernek az az érzése támad, hogy egyedül maradt a világon. Hanem az a jóféle, amikor itt-ott szuszog valaki, pislákolnak a lámpák, és tudom, hogy mindenki megvan.
Aztán persze az éjszakának van egy elég komoly hibája.
A reggel.
Mert a reggelt nem szeretem.
Azt szerintem nem is lehet szeretni.
Este még olyan sok időnek tűnik az egész. Éjfélkor simán belefér valami, egykor még mindig nincs különösebb probléma.
Aztán egyszer csak három óra van.
Na, remek.
Tudtam én este is, hogy reggel kelni kell. Csak akkor még valahogy nem tűnt ilyen közelinek.
Most meg számolgathatom, mennyit aludhatok, ha azonnal lefekszem.
Ami különösen hasznos, mert amíg ezen gondolkodom, addig sem alszom.
És már előre érzem, hogy reggel nem leszek túl boldog.
Mármint a reggeltől.
Az éjszakát továbbra is szeretem.
Úgyhogy lassan lefekszem.
Vagy még megnézek valamit.
Esetleg megcsinálok valamit.
Vagy csak maradok még egy kicsit.
Elvégre reggel úgyis kelni kell.