Gyrost kérek. Hús nélkül.

A kilencvenes években nem volt túl nagy választék értelmes szórakozóhelyekből. Volt viszont a Vadorzó, ahová rendszeresen jártunk a barátaimmal.

Egy szálloda alatt működött, és két egészen különböző részből állt. Az egyikben diszkózene szólt, a másik egy bányászhangulatú pub volt, fából készült pulttal, régi bányászati kellékekkel és wurlitzerrel. Lehetett választani, hogy táncolni akarunk, vagy inkább átülünk a pubba, berakunk valami zenét, és ott töltjük az estét.

És persze mindenütt cigarettafüst volt. Akkoriban még bent is lehetett dohányozni, úgyhogy a zene, a beszélgetések és a füst együtt adták azt a hangulatot, amit ma már hiába keresnék.

Szerettem a Vadorzót. Jókat buliztunk ott, és ha éjszaka megéheztünk, csak ki kellett menni a közeli gyrososhoz.

Akkoriban a gyros sem egészen úgy nézett ki, mint manapság. Valami jó nagy, kifliszerű péksüteményben árulták. Nem pita volt, nem bagett, és nem is az a hagyományos kifli. Fogalmam sincs, pontosan minek nevezték, de nagyon finom volt. Szósszal, zöldségekkel, fűszerekkel – és természetesen hússal.

Na, ez utóbbi jelentette a problémát.

Éppen abban a korszakomban jártam, amikor úgy döntöttem, hogy nem eszem húst. Nem volt mögötte különösebb világmegváltó elképzelés. Egyszerűen nem akartam, és kész. Ez az elhatározásom jó ideig tartott.

Egyik este, pontosabban éjszaka, a Vadorzóból megint kimentünk enni. A többiek rendeltek, én pedig kértem egy gyrost.

– Hús nélkül.

Az árus rám nézett.

– Olyan nincs.

Hogyhogy nincs?

Ott van előtte a péksütemény, a zöldség, a szósz, minden, ami kell. Csak a húst kellene kihagyni.

– De nekem hús nélkül kellene.

– Nem lehet.

Ezt azért nehezen tudtam értelmezni. Mert azt még megértem, ha valami elfogyott. Azt is, ha egy ételt nem tudnak elkészíteni, mert nincs hozzá alapanyag.

De hogy valamit nem lehet nem beletenni, az már egészen érdekes helyzet.

Próbáltam még meggyőzni, de hajthatatlan volt. Gyros az gyros, abba hús kell.

Jó. Akkor legyen.

– Rendben, tegye bele a húst.

Aztán hozzátettem:

– Én meg majd kiszedem, és itt, maga előtt a földre dobálom. A többit pedig megeszem.

Nem tudom, hogy a képzeletbeli húshalom vagy az eltökéltségem győzte meg, de valamiért hirtelen mégis lehetségessé vált a lehetetlen.

Kaptam gyrost. Hús nélkül.

És finom volt, ahogy mindig.

A történetben pedig az a legjobb, hogy onnantól kezdve rendszeresen tudtam ott hús nélküli gyrost venni. Többé nem kellett magyarázkodni, vitatkozni, vagy kilátásba helyezni, hogy a vacsorám egy részét szétszórom a járdán.

Már ha nyitva volt a gyrosos.

Úgy emlékszem, talán hajnali kettőig lehetett ott enni. Ha később éheztünk meg, maradt a McDonald's.

Ami történetesen jó messze volt a Vadorzótól.

De hát éhesek voltunk. Úgyhogy elindultunk. Gyalog.

Az étterem már órákkal korábban bezárt, csak a McDrive működött. Autó nélkül viszont ez némi kreativitást igényelt.

Beálltunk hát a kocsik helyére.

Brümmm! Tütűűű!

És ki is szolgáltak bennünket.