Én csak egy nyomorult szilváspitét akartam.

Hosszú nap volt. Az a fajta, amikor reggeltől estig csinálsz mindent, amit kell, amit nem kell, és amit valaki másnak kellene, de valahogy mégis nálad köt ki.

A kolléganőm aznap korábban elment. Bulizni.

Én maradtam.

Estére nem vágytam semmi különlegesre. Nem akartam világot váltani, elutazni, megnyerni a lottót. Csak egy epres McFreeze-t szerettem volna. De nem ám magában.

Szilvás pitével.

Ez fontos. Az almásat ugyanis nem szeretem. Nincs mögötte gyerekkori trauma, semmiféle feldolgozatlan konfliktus az almával. Egyszerűen nem szeretem.

Megkértem valakit, hogy hozzon nekem. Ő közben vett magának is valamit, másnak is hozott desszertet, szóval mindenki jól járt.

Elméletileg.

Megérkezett, kibontottam a fagyit, belekóstoltam. Jó. Akkor jöhet a pite.

Szilvás doboz. Pite benne.

Harapás.

Almás.

Hát a francba. Megint.

Mert nem ez volt az első alkalom, hogy valami nem stimmelt a rendelésünkkel. Akadt már néhány hasonló körünk.

Volt, hogy valami hiányzott. Volt, hogy mást kaptunk. Legutóbb például kétszer is sikerült csirkés helyett marhás hamburgert adni.

És ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: hogyan kellene ezt ellenőrizni? A burgereket még csak megszámolod. A krumplit, üdítőt is. De egy becsomagolt pitét?

Harapjak bele az átvételnél? Vagy ha már itt tartunk, bontsam szét az összes hamburgert is, hogy az uborka biztosan a helyén van-e?

Tudom, az uborka nem kapcsolódik a szilváspitéhez. De akkor már nem is igazán a szilváspitéről volt szó.

– Indulunk. Vissza a Mekibe.

Az epres McFreeze-t addig betettem a fagyasztóba.

Tudtam, hogy nem lesz már olyan, amilyennek lennie kellene. De azért betettem. Mert mégis mit csináljak vele?

A Mekiben hárman álltak az ételösszeállító és csomagoló résznél. Egyikük kabátban, ami valamiért külön figyelemre méltónak tűnt.

Odamentem a kiadópulthoz. Egy lány odalépett.

– Jó estét kívánok. Az üzletvezetővel szeretnék beszélni.

Ezt már határozottan, a felnőtt énem teljes tekintélyével adtam elő.

– Rendben – mondta.

És elindult. Semmi kérdés, semmi vita. Ez mondjuk egész jól ment.

Kisvártatva megjelent egy üzletvezető. Mint kiderült, nem is az ottani: egy másik McDonald'sból helyettesített.

– Jó estét. Van némi problémám.

Letettem elé a blokkot és a nyitott pitésdobozt, benne a már megharapott bizonyítékkal. Az asztal természetesen morzsás lett.

Elmondtam, hogy szilvás pitét kértem elvitelre, ami momentán almás. Aztán azt is, hogy írtam már a McDonald'snak a különféle hibák miatt, ahonnan többnyire sablonos válaszokat és utalványokat ajánlanak.

Csakhogy én nem akarok utalványt. Én azt szeretném, hogy amit megveszek, azt kapjam meg.

Valahogy szóba került a franchise-rendszer és az, hogy egy McDonald'sban mégiscsak meghatározott módon kellene elkészíteni és összeállítani az ételeket.

– Mi nem vagyunk franchise – mondta. – Ó, hát ebbe most szerintem ne menjünk bele.

Mert nekem teljesen mindegy, hogy az adott étteremnek pontosan milyen a tulajdonosi struktúrája. McDonald's van kiírva, McDonald's-termékeket árulnak, és én meglehetősen naivan azt feltételezem, hogy egy csirkés burgerben csirke lesz.

Elmondtam azt is, hogy persze, a megoldás az volna, ha nem járnánk oda.

Csakhogy szeretjük a McDonald'sot. Ezt az éttermet nem különösebben. De hát most itt vagyunk.

Az üzletvezető sajnálatát fejezte ki, és megjegyezte, hogy a pitével valószínűleg emberi mulasztás történt. Ezzel nehéz volt vitatkozni.

– Hát valószínűleg minden más is emberi mulasztás. Mi más lenne?

Mert azért viszonylag kevés olyan esetet tudok elképzelni, amikor egy hamburger saját elhatározásából változtatja meg a húspogácsáját.

Közben szólt az egyik lánynak, hogy hozzon egy szilvás pitét. Majd javította:

– Kettőt. Zacskóba téve.

Ez kedves gesztus volt. De ettől még elmondtam, mennyire szomorúnak tartom, hogy nem számíthatunk arra, hogy azt kapjuk, amit megvásároltunk.

Aztán előkerült a magyarázat is.

– Hát, fiatalok…

A hangsúlyból világos volt, mire gondol. Arra a bizonyos generációs hozzáállásra, amikor az embernek az az érzése, hogy teljesen mindegy, mi kerül a zacskóba, csak teljen le a műszak.

Hmmm.

Én meg tudom, hogy hibázni lehet. Előfordul. De azt azért ne fogadjuk már el természetesnek, hogy valakit egyszerűen nem érdekel, mit ad ki a kezéből. És itt nem egyetlen hibáról beszéltünk.

Az üzletvezető elmondta, hogy ő egyébként csak helyettesít, de természetesen jelzi a problémát a vezetésnek. Illetve, ha legközelebb bármi gond van, hozzuk vissza.

Persze.

Ha mondjuk éjjel kettőkor érünk haza, és akkor vesszük észre, hogy valami hiányzik, nyilván visszarongyolunk. Most is lenne más dolgom. De egyébként sem szeretném azzal tölteni az időmet, hogy oda-vissza autózom a már kifizetett vacsorám megfelelő változatáért.

Végül megkaptam a zacskót a két pitével.

Az üzletvezető búcsúzáskor azt mondta:

– Remélem, most szilvás pitét kapott.

– Én is – feleltem.

És eljöttünk.

Visszaérve elővettem az epres McFreeze-t.

Addigra pontosan olyan lett, amilyenre számítottam: félig újrafagyott, félig olvadt, a lágyfagyi eredeti állagának pedig már nyoma sem volt.

A pite ezúttal szilvás volt. Megettem.

Csak éppen már egyáltalán nem esett úgy, ahogy eredetileg elképzeltem.

Másnap van, amikor ezt mesélem. A második szilvás pite itt pihen mögöttem a polcon.

Én pedig eredetileg tényleg csak egy epres McFreeze-t akartam. Szilvás pitével.