Éjszaka
Elaludni csak a világűrben tudok
Sosem rajongtam különösebben a zenéért. Most mégis csak a világűr hangjaira tudok elaludni. Ráadásul ott is válogatok. Hogy miért? Fogalmam sincs.
Sosem voltam különösebben oda a zenéért.
Persze hallgattam ezt-azt, de soha nem volt különösebben fontos az életemben. Nem az a típus vagyok, aki reggel bekapcsolja a rádiót, aztán estig szól valami a háttérben.
Ehhez képest most ott tartok, hogy zene nélkül elaludni sem tudok.
Ráadásul nem akármilyen zene kell.
Space ambient.
Igen, világűrzene.
Hogy miért pont ez, arról fogalmam sincs.
Az egész úgy kezdődik, hogy este kurva álmos vagyok. Tényleg. Már alig várom, hogy lefeküdjek, végre ne kelljen semmit csinálnom, csak aludni.
Leteszem a telefont, becsukom a szemem.
És katt.
Valami nem jó.
Nem tudom rendesen megfogalmazni. Olyan hirtelen, megmagyarázhatatlanul kellemetlen érzés. Mintha az egész elalvás egyszer csak nem működne.
És nem, nem kezdek el gondolkodni az életemen, a problémáimon vagy azon, hogy mit felejtettem el.
Nem gondolkodom semmin.
Egyszerűen csak nem jó.
Aztán elindítom a zenét.
És szinte azonnal jobb.
Hát ezt magyarázza meg valaki.
Persze az sem mindegy, mit indítok el.
Két space ambient van, amit szeretek.
Kettő.
A Space Deep Relaxation és a Pure Cosmic Relaxation.
Ott van például a Cosmic Silent Rhythm is. Az néha kifejezetten idegesít.
Hogy miért?
Nem tudom.
Miben különbözik a másik kettőtől?
Fogalmam sincs.
Valamiért ezek működnek, a többi meg nem feltétlenül.
És van az egészben még valami, amit elég nehéz elmagyarázni.
Amikor hallgatom, egy kicsit olyan érzésem van, mintha a világűrben lennék.
Nem látok csillagokat. Nem jelennek meg előttem bolygók, űrhajók vagy galaxisok.
Egyáltalán nem látok magam előtt képeket. A képzeletem nem így működik.
De az érzés mégis megvan.
Olyasmi, mint amikor egy sci-fit nézek. Mondjuk az Utazókat. Az a hatalmas, sötét tér, az űrhajó, a különös nyugalom.
Csak most nincs előttem képernyő.
Nincsenek képek.
Mégis valahogy olyan, mintha ott lennék.
És ezt nem tudom ennél pontosabban megfogalmazni.
Aztán egyik este eszembe jutott valami.
Gyerekkoromban volt egy időszakom, amikor kizárólag bekapcsolt tévé mellett tudtam elaludni.
Aztán később meg már csak kikapcsolt mellett.
Most pedig a világűr kell.
Úgy látszik, az elalvási szokásaim sem ragaszkodnak különösebben az állandósághoz.
Kettyós vagyok. Ez nem kérdés.
De hogy miért éppen a kozmosz két gondosan kiválasztott hangzására hajlandó megnyugodni bennem valami, azt tényleg nem tudom.
És nem is feltétlenül kell megfejtenem.
Mert amikor elindul a megfelelő zene, elmúlik az a kellemetlen érzés.
Fekszem a sötétben, és egy kicsit olyan, mintha valahol nagyon messze lennék.
Aztán egyszer csak elalszom.
Úgyhogy mostanában esténként elindulok a világűrbe.
De szigorúan csak arra a két útvonalra, amelyiket már ismerek.
A többin valamiért nem érzem jól magam.