Utazás
Baliig elmegyek. Bécsig inkább ne.
Egy apró repülő, egy hányózacskó és egy határozott telefonhívás Bécsből. Pedig még el sem indultunk igazán Bali felé.
Valamikor az ezredforduló környékén elindultunk Balira.
Nem ez volt az első repülős utam, úgyhogy nem teljesen ismeretlenül vágtam neki.
Budapestről Bécsbe repültünk, onnan pedig tovább Ázsia felé.
A Budapest–Bécs szakaszra sikerült egy olyan kis gépet kifognunk, ami meglehetősen emlékezetessé tette az utazás kezdetét.
Kicsi volt.
Rázott.
Én pedig végighánytam az utat.
A mellettem ülő utast azóta is sajnálom. Nem tudom, milyen elképzelései voltak arról a repülésről, de gyanítom, hogy nem egy hányózacskót ölelgető útitárs szerepelt bennük.
Mire Bécsbe értünk, nekem már egészen határozott elképzelésem volt a hazautazásról.
Fel is emeltem a telefont.
Közöltem, hogy amikor visszajövünk, csak Bécsig repülök. Onnan valahogy másképp kell hazajutnom.
Mert arra a rohadt kis repülőre én még egyszer fel nem ülök. Hazafelé aztán tényleg csak Bécsig repültem, onnan más módon jutottam haza.
És őszintén szólva ezt nemcsak a saját érdekemben tartottam fontosnak. Úgy gondoltam, az útitársaimnak sem feltétlenül kellene még egyszer végignézniük a produkciómat.
Mondjuk Balira azért még el szerettem volna jutni.
Ez szerencsére nem jelentett különösebb problémát, mert a következő gép már egészen más kategória volt.
Hatalmas repülő, három-négy-három üléses elrendezéssel. Én meg teljesen odavoltam érte.
Szerettem a hangulatát, a fedélzeti életet, még azt is, amikor a kapitány vagy a személyzet angolul beszélt hozzánk.
Abból akkoriban ugyan nem sokat értettem.
Mondjuk most sem sokkal többet.
De ettől még remekül hangzott.
Szóval a repüléssel önmagában nem volt bajom.
Csak bizonyos repülőkkel.
Meg bizonyos mozgásokkal.
Meg azzal, ha a gyomromnak más elképzelései voltak az utazásról.
Útközben Sanghajban is megálltunk tankolni. Emlékszem, hogy a gép kameráján néztük a házakat ereszkedés közben. Már ez is külön élmény volt.
Aztán valamikor Bali előtt, a repülőből megláttam egy vékony, vörös sávot az égen. Ott húzódott a sötétség és a világosság határán.
Nem emlékszem minden részletre abból az utazásból. De az a vörös csík valahogy megmaradt.
És persze az érkezés.
Amikor kiléptünk a repülőből, megcsapott az a párás, meleg, trópusi levegő.
Én természetesen hosszúnadrágban voltam, hosszú ujjú felsővel, amire ráhúztam egy rövid ujjú pólót.
Igen, fordítva.
Aki emlékszik a kétezres évek elejének öltözködési divatjára, annak ezt nem kell magyarázni. Aki nem, annak valószínűleg jobb is.
A rétegekre egyébként szükség volt, mert a repülőn rohadt hideg volt a légkondicionáló miatt. Az már csak szerencsés egybeesés, hogy mindezt a kor egyik egészen sajátos divatirányzatának megfelelően sikerült megoldanom.
És ott álltam Balin, a trópusi párában, a csodálatos ruhakombinációmban.
A levegő meleg volt, nedves, és tele olyan illatokkal, amelyeket azóta sem sikerült elfelejtenem.
Nem tudom pontosan elmondani, milyen illat volt.
Csak azt tudom, hogy ha egyszer újra megérezném, azonnal felismerném.